Már szenvedése előtt többször felhangzik az isteni sóhaj: "Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be." (Jn 1, 11) Názáretben kinevették. Nem is tett ott többé csodát. Üldözőitől megkérdezte: "Miért akartok megölni? Hiszen annyi jót tettem veletek!" - Mégis elfogták, kegyetlenül megkínozták, majd keresztre feszítették.
És íme, a keresztfán kitárja szívét, és befogadja azokat, akik nem akarták befogadni Őt. Gyönyörű imát kiált az ég felé azokért, akik Őt megfeszítették, káromolták, tövissel koronázták.
Jézus nem azért jött, hogy elveszítse az embereket, hanem hogy általa üdvözüljenek még a bűnösök is. Azóta is szeret minket, és a történelemben folytatja megváltói művét. Nagyszombaton és azóta is minden ember életében "alászáll a pokolba is". Hiszen elfogatása előtt egy alkalommal így kiáltott fel: "Ha majd fölmagasztaltatom a földről (a kereszten), mindenkit magamhoz vonzok." (Jn 12, 32)
Mi történik ilyenkor? A szenvedés, a lelkiismeret és a megalázódás lehetővé teszik, hogy a lélek alkalmassá nemesedjék az örök megváltói erők észrevételére és átölelésére. Az alkalmassá tétel isteni remekmű.
Fila Béla teológus professzor egyik írásában így elmélkedik Jézus pokolra szállásáról:
"Jézus kereszthalála és feltámadása felénk megbocsátást is jelent. Ezért mondhatjuk, hogy magában a halálban is adhat megbocsátást. A pokol állapotában Jézus és a kárhozott lélek között még történik valami. A nagyszombati pokolra való alászállással Jézus felvette a kapcsolatot a bűnben "végleg" megholtakkal. Belkiáltotta magát a bűn és a kárhozat közötti személyes kapcsolat "örök tűzébe". Ott Jézus megtapasztalta azt a végérvényes mélységet, ami a kárhozat állapota, aztán ebből a pokolból való kivezető úttá lett. Hogy ott mi zajlott és zajlik le, már túl van azon, amiről egyáltalán beszélni lehet. Amióta a szentháromságos esemény fényében nézzük az "elkárhozott" ember és Krisztus találkozását, az, ami egykoron történt, megtörténik most és mindig minden egyes ember halálában."
Miután az ember kifosztottá és alázatossá válik, Jézus mintegy aktívvá teszi az ősi archetípust (ősélményt), annak legnemesebb tartalmát: az irgalmat, a szeretetet és a megbocsátást.