Egyetlen nagy évfordulót sem lehet értékelni a múlt és a jövő nélkül, mert csak akkor lát az ember tisztán a jelenben, ha a múltat is szemügyre veszi és megvizsgálja a jövőt is, amire készül. Aki a kezdetekről kérdez, annak a múltat, a gyökereket kell vizsgálni. Annyi titkot hordozunk magunkban! Nagy hatással volt rám, amikor a tudomány felfedezte a DNS-t. Szívesen foglalkoztam mindig a genetikával, ez pedig egy forradalmi áttörés volt. Egyetemes és egyedi tartalmai vannak a DNS-nek, amelyek meghatároznak bennünket. Egyetemes tartalmak az Isten képmására való teremtettség, vagy – ahogy Reményik mondja: az Isten-arc –, a létbe hívás, a bűnbe esés, a Megváltó megígérése és belépése – ezeket én is, mint mindenki, magamban hordozom, de ezenkívül megkaptam az egyedi tartalmakat is, amiket édesanyámtól és édesapámtól örökölve hordozok. Amikor két kis sejtecske találkozik az édesanya szíve alatt, akkor egy csodálatos Isten-eszme kódolódik be az anyagvilágba. Isten kreatív tervei között végtelen számú nagyszerű dolog van, s amit szeretne, azt belekódolja az anyagba. Ebből lettünk mi, és lettem én is: a két kis sejt találkozásából az Úr adta azt a valakit, akit Ő létbe akart hívni. Mindenki más, egyedi, de mindenki tele van isteni eszmékkel és álmokkal. Isten terve káprázatos mindegyikünkről. Különleges titok és aztán nagy felfedezés mindenki számára, hogy mire is szánta az Úr, mire is hívta a világba – ahogy számomra a papság is csodálatos felfedezés volt.
Az anyaméhből kilépve az úgynevezett szociális méhekbe lépünk be – ezeket szokták szociális fórumoknak is nevezni; ezek a család, az iskola, az egyház, végezetül a teljes magyar társadalom. De nagyon kell figyelnünk, mert minden emberi közösség szociális fórum az egyén számára. Ez azért fontos, mert minden fórum lehet értékadó és értékfosztó. Az értékadó fórumok olyan örök értékeket adnak át, amelyek a legmagasabb síkhoz tartoznak: a szeretet, a szép, a jó és a természetfölötti megjelenítői. Ha ilyen fórumokba kerül a fiatal, akkor töltekezni és fejlődni tud, kiteljesedik és ő maga is értékes ember lesz. Értékfosztó fórumoknak tekinthetők ezzel szemben mindazok, amik a fiatalokat rendezetlenné teszik. Ilyenek például a diszkók, rossz társaságok, az istentelen, erkölcsileg kifogásolható fórumok, amelyekből sajnos olyan sok van. A nevelőknek, ha értékes fiatalokat akarnak nevelni, az értékfosztó fórumoktól távol kell tartaniuk a neveltjeiket. Nekünk nagy szerencsénk volt, mert a szüleink így neveltek minket és nem engedtek az ilyen fórumok közelébe bennünket. Érthetően elmagyarázták, hogy nem érdemes olyanokra pazarolni az időt, akiktől nem lehet tanulni, vagy akik a szent dolgokról nem tudnak szentül gondolkodni. A szülői ház után a tatai piarista iskola is komoly értékadó fórummá vált számomra. Ebben a nagyszerű környezetben alakult a személyiségem.
Isten csodálatos ajándéka volt számomra egy bizonyos éjszaka. Talán látomásnak mondanám, de nem is tudom pontosan, mi volt. Kilencéves koromban egy álomszerű élményben megjelent nekem az Úr Jézus. Az álomban az almásfüzitői kápolnában voltunk, mi ministráns fiúk, beöltözve, készen a misére és vártuk az atyát. Aznap azonban nem a pap bácsi jött be, hanem maga Jézus. Odalépett hozzám, kezembe adta az misekönyvet és azt mondta valami hallatlan melegséggel; te fogsz nekem ministrálni! A szívem a torkomban dobogott – Jézus szólt nekem! Hatalmas élmény volt, az élmény értékét pedig megmutatja, hogy milyen gyümölcs terem belőle: ebből papi hivatás született.
Kezébe vett az Úr és végigvezetett azokon a szenvedéseken, amelyek érleltek és felkészítettek. Megtapasztaltuk a világháború borzalmait Tatán és Almásfüzitőn egyaránt, tizennyolc évesen pedig besoroztak katonának. Rengeteg szenvedés ért minket a fronton, de mindig lehetett érezni, hogy Isten a nehézségek közepette is ránk mosolyog és üzeni: Veletek vagyok! Soha egyetlen karcolás sem ért, hála Neki, noha megtapasztaltuk az emberiség hatalmas kínlódását, a szenvedések mibenlétét. Később a Donyeck-medencébe kerültünk hadifogolyként, szénbányában dolgoztunk. Nem tudtunk jóllakni, a fölforralt vizet is óvatosan kellett elfogyasztani. Vérhas, tífusz pusztított, nehéz munkát végeztünk, borzasztó volt. Ilyen körülmények között határoztuk el – négy tizennyolc éves fiú –, hogy megtérítjük a Szovjetuniót. Ez akkor történt, amikor orgiát ült az ateizmus és égtek a gőgtől, mint háborút nyert nagyhatalom. Amikor felszíni munkát végeztünk, cérnaszálra fűzött kis feszületet akasztottunk a nyakunkba. Hittük azt, hogy a keresztből hatalmas pozitív erőtér sugároz, szemben a csillag sátáni, negatív erőterével, és hogy e kettőnek a nagy küzdelme zajlik éppen körülöttünk, de az Úré az erősebb. Később olvastam az azóta szentté avatott Edith Stein írásait, aki jeles gondolkodó volt és úgy fogalmazott: Krisztus és az antikrisztus küzdelme folytatódik, a sátánnak megvan a lehetősége, hogy kísértsen. Örömmel álltunk Krisztus oldalára és hittük, hogy a kereszt ereje kisugározhat, legyőzve az avíttat és mindazt, ami lefelé taszítja a világot. Mindebből csodálatos élményeink származtak! Éhező, lefogyott ukrán kisgyerekek jöttek oda és csókolgatták a keresztet. „Óh, Krisztus!” mondogatták. Ebben megint ránk mosolygott az Isten.
Miután pappá szenteltek, édesapámat kirúgták vasúti állásából, ezután csak báderként dolgozhatott, engem pedig üldözni kezdtek. Egy-két évig lehettem csak egy helyen, talán tizenötször is áthelyeztek, számtalanszor behívtak kihallgatásokra, megfenyegettek, megszégyenítettek – és sokunkkal bántak így. De mégis, csodálatosan növekedett az egyház. A kommunisták azt hitték, ha összevissza helyezik a papokat, ellehetetlenítenek minket, de szándékuk ellenére mindez fordítva sült el: színes, változatos lett a lelki élete még a peremfalvaknak is. Megint Isten győzelmét láttam mindebben. Mindenhol aktívan tevékenykedtünk, szolgáltuk a népünket. De később sem állhattunk meg és ma sem tehetjük, mert nagyon sok tennivaló akad. Így érkeztem el oda, hogy június 1-jén betöltöttem nyolcvanötödik életévemet, június 22-én pedig a gyémántmisémet mutathattam be.
Szolgálatomban mindvégig éreztem, hogy mellém szegődött a Szentlélek. Az Úr mindig rám mosolyog és üzeni: ne félj, csak csináld! Hála érte, egyik lelkipásztori siker érkezett a másik után: ilyenek az ifjúsági találkozók is, melyeknek az alapításában is részt vettem. Nagymaroson évente kétszer gyűlünk össze egy-egy napra, májusban és októberben, Egerszalókon nyaranta töltünk együtt négy napot. Az ifjúság pedig gyülekezik, egyre többen vannak, mert keresik a végtelent és érzik, hogy soha nem elég a szeretetből, a szépből, a jóból és szükségszerűen mindig valami többre vágyódik az ember. Fontos, hogy legyenek, akik ezeket hitelesen meg tudják jeleníteni nekik, mert bizony a mai fiatalokban is ott van az Isten-vágy. Ahogy Ady mondja, az ember nem más, mint egy Istenhez hanyatló árnyék. Aquinói Szent Tamás pedig azt mondja, hogy az ember természetes vége természetfölötti. Ezt érzik és szerencsére nagyon nyújtóznak az égiek felé. Ezeken a találkozókon azon dolgozunk, hogy a magyar ifjúság úgy jelenjen meg a nagyvilágban, ahogy az elvárható: okosan, a fontos életkérdésekre válasszal készen. Azt is szeretnénk megértetni velük, hogy az átmeneti célokat sokszor félre kell tenni annak érdekében, hogy a nagyobb célok beteljesedhessenek. Ilyen például a szexualitás is: nem arra való, hogy egy-egy este jól érezzék magukat, tékozoljanak, hanem arra, hogy a házasságban teljesedhessen ki férj és feleség szeretetközössége egy életadó szentségben. A jelent mindig a jövőt szemlélve kell értelmezni.
Művészekre van szükségünk akkor, ha csodálatos építményeket szeretnénk építeni, akkor is, ha finom ételeket szeretnénk enni és akkor is, ha szép új jövőt szeretnénk teremteni. De nagyon fontos az is, hogy jó legyen az építőanyag! Ha egy nagy építész azt mondja nekem, hogy egy csodás, új templomot szeretne emelni, amihez nekem kell beszereznem az építőelemeket, hiába a talentuma, a nagy terv, ha én döglött meszet, ócska, bontott téglát, korhadt gerendákat hozok. A legnagyszerűbb háziasszony sem tud finom ebédet főzni, ha büdös húst, rohadt krumplit, zsizsikes rizst viszek neki a konyhába. A baj az volna mindkét esetben, hogy az alapanyag nem jó. Ugyanez a helyzet ma a magyarsággal: a társadalmunk nagyon nagy mértékben sebzett. Ezt kell nekünk olyanná alakítani, hogy nagyszerű társadalmunk lehessen: tehát a munkát az építőelemek minőségének javításánál kell kezdenünk, törekedve a szépre, a jóra. Meg vagyok győződve, hogy – folytatva a képsort – a mostani építőink között nagyon sok a művész és a teljességében megélt létet szeretnék elősegíteni. Igyekezzünk, hogy jó legyen az építőanyag!
Nagyon nagy a felelősségük a vezetőknek. Feltétlenül szükséges, hogy alkalmasak legyenek tudásukat és jellemüket tekintve, de a szeretetben is meg kell felelniük. Vigyázniuk kell, el ne induljanak a züllés útján! Tisztának kell maradniuk a hazugságtól, korrupciótól, mert egyébként nem sokat ér a rang. Elég volt már a sok korrupt vezetőből, akik elrontottak annyi mindent. Most igazi, önzetlen, hivatásukat megélő vezetők kellenek. Nagyon fontos továbbá, hogy rendelkezzenek transzcendens távlattal, mert természetfölötti nélkül nem tud kiteljesedni semmi.
Olyan időt élünk, hogy hiányzik az emberekből a hivatástudat. Ennélfogva hiányoznak a hivatások is: kevés a papi, szerzetesi hivatás, kicsit vergődünk. De nincs házasságra való hivatástudat sem. A fiúknak és a lányoknak olyan stramm emberré kellene válniuk, hogy vállalni tudják egymást egy egész életre és mindig boldogítani tudják a másikat. Ennek forrása az, hogy bensőnkben gazdagok és rendezettek legyünk. Ha mindez kialakul, már vállalni tudják a felelősséget a gyermekekért is, akiket bölcsen fel kell nevelniük. Ez a jövő felépítésének igazi módja. Hiszem, hogy most már egy jobb világ fog következni, ahol a bölcs hivatástudat is megnő.
Amíg az Úr fölhasznál... Ez a menetrend: Ő fölkínálja nekünk a szolgálat lehetőségét, mi pedig elfogadhatjuk. Amikor Ő befejezi a megváltás művét, rajtunk a sor és tennünk kell, amit tudunk. Van egy indián mondás: a lovat kiköthetem, odavihetem a vízhez, de inni nem ihatok helyette! A Megváltó is mindent megtett: meghalt és feltámadt értünk, nagyszerű jövőképet vázol elénk, de nekünk kell odaszegődni mellé. Bőven van még mit tenni: gyóntatni, segíteni a megbánást és megbocsátást, keresni és megmutatni a szépet és a jót. Gyógyítani a lelkeket, hogy egyre kevesebb mérges ember legyen, mert a mérges ember – milyen nagyszerűen fejezi ki a nyelvünk! – mérgezi a környezetét. Belsőleg rendezett, derűs, optimista emberekre van szükségünk. Sugároznunk kell a derűt és hitünk örömhírét.
A Szentírásban olvassuk a vérfolyásos asszony történetét, aki lopva odament Jézushoz és megérintette. Annyira bízott és hitt, hogy rögtön meggyógyult. Nem mondta azt, hogy „ha most meggyógyítasz, vagy jelet adsz, hiszek benned”. Isten nem szereti, ha én várok jelet, hanem az kedves előtte, ha őrá építkezve, a belé vetett bizalommal nekikezdek a feladatomnak. Mózesnek azt mondta az Úr, hogy üssön rá a sziklára, s abból víz fog folyni, de Mózes – biztos, ami biztos – kétszer ütötte meg a sziklát, mert kételkedett: nem is mehetett be az ígéret földjére. De emlékezhetünk Péterre is, aki elindult Jézus felé a vízen, de megijedt és süllyedni kezdett. „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Ne vegyék dicsekvésnek, hogy saját példát mondok, de szerintem jól illusztrálja mindezt a plébániánk esete: elődeim elhanyagolták a templomot, a szmog miatt feketék voltak a falak, beázott és kacatok hevertek mindenütt a környezetében. Elkezdtük a felújításokat, úgy, hogy ötmillió forintunk volt összesen, de bíztunk a Gondviselésben. Mára nagyon szép a templomunk, sikerült mindent felújítani, már csak egy új orgonát szeretnénk: a munkálatok azonban több mint százmillió forintot emésztettek fel. Amikor megszorultunk, valahonnan mindig érkezett segítség, soha nem kellett kölcsönt fölvennünk és soha nem volt adósságunk – működik a Gondviselés.