Az ember lelke mélyén ott rejtőzik a transzcendencia utáni vágy, amelyet belénk oltott a Jóisten, hiszen a maga képére teremtett bennünket. A beteg emberben tehát magát Jézus Krisztust szolgáljuk.
A betegség folyamán felborul az ember testi, lelki, szellemi egyensúlya, aktivitása, a környezetével való kapcsolata, csökken autonómiája, kiszolgáltatott lesz. Ahogy az egészség az oszthatatlan testi-lelki egységben megalkotott egész ember állapotát jelzi, úgy a betegség is az egész embert érinti. Jézus rátette kezét a szenvedőre, és meggyógyította. Az apostolokat is azzal a megbízatással bocsátotta útjukra, hogy „hirdessék Isten országát, és gyógyítsák meg a betegeket".
A lelkipásztorok Krisztus szeretetével együtt elviszik a betegágyakhoz a jövőbe vetett hitet is, hogy a párnákba takart szenvedők ne nyugtalankodjanak, mert az „Atya házában sok lakóhely van". Az evangélium, a jézusi tanítás gyógyít, felszabadít, békességet ad mindazoknak, akik elfogadják az Úr közeledtét. Csak el kell takarítani a világnak ezt az istenarcot elfedő, borzasztó kínálatát, amely erkölcsileg és tudatilag is oly mélyre taszítja az embert.
A betegségben félelem, szorongás, depresszió keríti hatalmába az embert. Ezért olyan fontos, hogy a papok rendszeresen látogassák a betegeket. Oldják magányosságukat, mert talán az ilyenkor tapasztalt elhagyatottság érzése a legnagyobb betegség.  Alkalomadtán tíz-tizenkét tanítvány, barát is elkísér a kórházba, ahol egy kisebb, énekszóval, gitárral kísért ünnepséget rendezünk. A Szentírásból a segítő, gyógyító, nyugalmat adó Jézus cselekedeteiből olvasunk fel. Utána együtt elmondjuk a miatyánkot, az üdvözlégyet, majd énekelünk. A párnák között többen sírdogálnak... A felszabaduló érzelmek segítik a lélek gyógyulását.