|
|
|
Dr. Kerényi Lajos: Egész életemben hálát adok, hogy az Úr szolgája lehetek
|
Boldogan
elmondhatom magamról, hogy kora gyermekkoromtól kezdve láttam lelkemben
Isten csodálatos arcát, ezért mindig pap akartam lenni. Soha nem
fordult meg a fejemben, hogy ne pap legyek. Az a hét év, amíg teológiát
tanultam, lángoló készület volt, tudásban, tanulásban és lelkesedésben
egyaránt.
Pappá szentelésem előtt Vácra mentem, hat napos lelkigyakorlaton vettem
részt. Talán mondhatom, hogy ezek a csodálatos napok, a végsőkig
elmélyítették Isten iránt érzett szeretetemet. Mindig éreztem, hogy a
Gondviselés velem van, figyeltem a jeleke. Előfordult, hogy bent voltam
egy épületben, odakint zuhogott az eső. Kiléptem, és elállt, amikor
visszamentem, újra elkezdett esni. S én boldog voltam, hogy a Jóisten a
tenyerén hord.
Szavaka sem tudom önteni, mennyire vártuk a szentelést! 1952. június
22-én Pétery József váci püspök szentelt fel a székesegyházban,
összesen 14-en részesültünk ebben a hatalmas kegyelemáradásban.
A szentelés megrendítő élmény. Fekszünk a földön, kifejezve a világtól
való eltávolodásunkat, közelségünket Krisztushoz. Szárnyalni tudtam
volna örömömben, hogy annyi viszontagság után, mégis az Úr szolgája
lehettem. Elmondhatatlan belső élményem egy életre.
Később egyre jobban fokozódott a hálám a Jóisten iránt azért is, mert
olyan püspök szentelt pappá, aki egy percig sem volt megalkuvó. Pétery
püspök úrnak az volt az utolsó szentelése, utána a kommunista hatalom
fogságba vetette. Badalik Bertalan veszprémi psüpöktársával és még
néhány egyházi személlyel együtt Hejcére hurcolták, s ott szigorú
háziőrizetben tartották őket. Végig kitartott, pedog csak egyetlen
szavába került volna, hogy visszakerüljön püspöki székhelyére, de nem
alkudott meg.
Végülis vértanú püspök lett, mert ott halt meg a fogságban. Amikor
2002-ben pappá szentelésem ötvenedik évfordulóját ünnepeltem, elmentem
a váci a székesegyházba, a kriptában felkerestem Pétery püspök úr
sírját, közbenjárását kértem és imádkoztam is érte hálából, hogy pappá
szentelt.
Az újmisémet Almásfüzitőn mondtam, egy kis iskolahelyiségben, mert nem
volt templom. Szinte az egész település ott szorongott, velem
imádkoztam. Elmondhatatlan, életre szóló élmény ez. Megáldottam a
szüleimet, és el is sírtam magam. Többféle érzés kavargott bennem:
hála, köszönet, boldogság, szeretet. Eszembe jutott a háború, a szovjet
hadifogság, hogy túléltem minden megpróbáltatást, s végül mégiscsak pap
lehettem.
A hűség megünneplése a házasságban, az ezüst- és az aranymenyegző, a
papi életben pedig az ezüst- és az aranymise. Mindkettőt megélhettem.
Az ezüstmisémnél a szüleim csodálatos szeretete volt talán a legnagyobb
ajándék számomra. Megáldottam őket akkor is, és ugyanúgy zokogtam, mint
újmisémkor. Erről nem lehet beszélni, ez a szeretet és az értelem nagy
belső élménye. Szüleim minvégig csodálatos szeretetben éltek egymás
mellett, komolyan vették a holtomiglan-holtodiglan fogadalmat, szent
volt számukra. Aranymisémen már nem lehettek jelen, mert nem éltek, de
bátyám és családja igen.
|
|
|
