Az első lépést mindig nekem kell megtennem. Úgy kell élnem, hogy mások Krisztust, az Ő szeretetét találják meg bennem, s az lebilincselje őket. Úgy kell közelednem feléjük, hogy észrevegyék, nem evilági módon közelítek hozzájuk (vö. 2Kor 5,16). Nem a saját érdekemet keresem, sem pedig valamiféle segítséget vagy pótlékot, nem a szimpátia vagy az ellenszenv vezérel engem, hanem úgy fogadom őket, mint magát az Urat.

A többieknek meg kell tapasztalniuk, hogy Jézusból élek, inkább az ő hangját követem, mint a saját meglátásaimat vagy mások véleményét. Látni fogják, hogy életem az Ő szavára az Ő szentségeire épül, és Őt hallgatom az Egyház tanúságtevőiben és küldötteiben. Mindenekelőtt pedig ott keresem Jézust, ahol a legjobban szeretett engem, vagyis a nehézségekben, a sötétségekben, melyek számomra a kereszten való elhagyottságának és halálának „szakramentuma“.

Előbb-utóbb találkozom majd olyanokkal, akik követik ezt az életet, (…) és őket nem mi választjuk. A kör kibővül, és új sejtek alakulnak a Jézus nevében összegyűlt emberekből.