A gyerekek az udvaron játszottak. A frissen esett, tapadós hóból szép hóembert készítettek. Sárgarépa volt az orra, szén a szeme, lyukas fazék a kalapja. Nagyapó kiégett pipáját is a szájába nyomták. Mikor elkészültek a nagy munkával, vidáman körültáncolták a hóembert. Közben kinyílt az ajtó és nagyapó így szólt az unokákhoz: elég volt a játékból, gyertek be, mert hamarosan megérkezik a Mikulás! Már a szomszéd utcát járja. A huncut Magdi Jancsihoz hajolt és fülébe súgott valamit. Meg is hallottam, hogy mit súgott. Bizonyára megint János bácsi lesz Mikulásnak öltözve. Tavaly is megismertem a hangjáról.
A gyerekek már az ajtó előtt álltak, de ott nagyanyóba ütköztek. Erélyes hangon rájuk szólt: Jól törüljétek le a lábatokat! Itt a kissöprű, ezzel tisztítsátok le egymásról a havat! Mikor mindezzel elkészültek, bementek a szobába. Letelepedtek az öreg cserépkályha mellé, ki-ki a saját székébe. Az asztalon fehér terítő és egy üveg bor a Mikulás bácsi számára. Nagyanyó az ablak mellett ült és harisnyát javított. Nagyapó leült és a gyerekek tudták, hogy most mese következik. De szépen tudott mesélni nagyapó! A gyerekek sokszor éjfélig is elhallgatták volna.
– Nemsokára megérkezik a Mikulás és elhozza nektek ajándékait.
Magdi meglökte Jancsit és rákacsintott. Nagyapó azonban tovább folytatta a mesét, mintha semmit sem látott volna.
– Amíg azonban megérkezik a Mikulás, szeretném elmondani nektek, hogy tulajdonképpen ki is ő és miért kapnak tőle minden esztendőben ajándékot a gyermekek?
– Nagyon, nagyon régen, kb. 1600 évvel ezelőtt született a kisázsiai Patára városában egy kisfiú. Jámbor szülei: édesapja Epifánius és édesanyja Johanna, sokat imádkoztak érte Istenhez. Végre imádságuk meghallgatásra talált és talán mondanom is fölösleges, hogy mennyire örültek az újszülöttnek. A kisfiú a keresztségben a Miklós nevet kapta. Nem tudom, hogy igaz-e vagy sem, lehet, hogy kedves mese, legenda csupán, mely azt tartja, hogy a kis Miklós szerdán és pénteken napjában már csak egyszer szopott, így már csecsemőkorában megtartotta a böjtöt.
Évi ezt már nem bírta megállni nevetés nélkül. És mert a nevetés éppoly ragadós, mint az ásítás, a többiek is nevetni kezdtek. Nagyapa is mosolygott a bajusza alatt. Megtömte a pipáját és megvárta, míg csend lesz. Majd így folytatta: Mikor Miklós nagyobb lett, gyakran eljárt a templomba ministrálni. Szívesen olvasgatta a bibliát is. Még egészen fiatal volt, mikor meghaltak szülei. Igaz, szép vagyont örökölt tőlük és így nem kellett éheznie. A Szentlélek sugallatára azonban elhatározta, hogy szétosztja vagyonát a szegények között és Jézus követésének szenteli életét. Jótékonykodását a szomszédjával kezdte. Ez egy elszegényedett nemesember volt és három leányával éldegélt nagy szegénységben. A sok nélkülözés és nyomorúság már csaknem a bűn útjára sodorta a leányokat. Mikor erről Miklós értesült, elhatározta, hogy segít rajtuk. Éjnek idején a szegény szomszéd házához lopódzott és a nyitott ablakon keresztül bedobott egy zacskó aranyat a szobába.
Jancsi szeme ennek hallatára felragyogott. Hű, ezt velünk is megcsinálhatná a Mikulás! Mindjárt vennék rajta egy kerékpárt.
– Csend legyen gyerekek, szólt közbe most már nagyanyó is. Nagyapó pedig tovább mesélt: Mikor reggel a szegény ember fölébredt és megtalálta a zacskó aranyat, táncolni kezdett örömében. Hiszen most már volt miből megrendezni legnagyobb lánya számára a lakodalmat. Persze, még hátra volt a két kisebb lány is. Ezért Miklós újra megismételte előbbi jócselekedetét. A harmadik alkalommal azonban a szegény ember résen volt és elhatározta, hogy meglesi jótevőjét. Mikor Miklós harmadszor is megjelent a szegény ember háza előtt, a pénzes zacskó csörrenésére fölébredő ember utána szaladt és így szólt hozzá: állj meg jó ember és engedd meg, hogy az arcodba nézzek! Leborult előtte és így mondott köszönetet a gazdag adományért.
Közben Myra városában meghalt a püspök. Az új püspök megválasztására sok pap és püspök jött a városba. Volt közöttük egy tudós és jámbor életű főpásztor, akit társai is nagyra becsültek. Ő arra biztatta társait, imádkozzanak a Szentlélek segítségéért, hogy jó és arra méltó embert válasszanak Myra város püspökévé. Történt aztán, mikor nyugovóra tértek, az előbb említett jámbor püspök a következő szavakat hallja: holnap reggel szentmise előtt álljatok a templomajtóba! Az első ember, aki a templomba lép és Miklós a neve, ő legyen az új püspök! Reggel a püspök elmondotta társainak a különös üzenetet. El is határozták, hogy engedelmeskednek a bizonyára Istentől származó utasításnak. Másnap reggel valóban Miklós lépett elsőnek a templomba. A püspökök feltartóztatták és a neve után érdeklődtek. Miklós alázatosan meghajtotta a fejét és így válaszolt: kicsiny szolgátokat Miklósnak hívják. Több se kellett a püspököknek. Azonnal megragadták és a püspöki székbe ültették. így lett Miklós szinte akarata ellenére Myra város püspöke.
Jancsinak nagyon tetszhetett a történet, mert olyan figyelmesen hallgatta nagyapó szavait, hogy a szája is tátva maradt. A huncut Magdi ezt észrevette és a zsebében talált cuclit Jancsi szájába dugta. Nosza, lett erre kacagás! Még a szigorú nagyanyó is elmosolyodott. Jancsi pedig füle tövéig elpirult és alaposan megrángatta Magdikánk copfját. Szerencséd, hogy a Mikulást várjuk, mert különben alaposan elraknálak – mondotta Jancsi bosszankodva.
– No, gyerekek, hát nem akarjátok, hogy tovább mondjam Szent Miklós történetét?
– De igen!
– Akkor hagyjátok abba a nevetést és a veszekedést!
Történt egyszer, hogy a tengeren hatalmas viharba került egy hajó. Végső szükségükben a hajósok Miklós püspökhöz folyamodtak közbenjárásért.
– Isten szolgája, ha igaz, amit rólad beszélnek, segíts rajtunk! És íme, még abban az órában a segítségül hívott püspök megjelent a hajón. Odalépett az evezősökhöz, megigazította a vitorlákat és hamarosan elcsendesült a tenger háborgása. Majd éppoly észrevétlenül mint jött, eltűnt. Mikor a hajó utasai szerencsésen partot értek, azonnal a templomba siettek. Itt fölismerték Miklós püspökben megmentőjüket. Eléje járultak tehát, hogy megköszönjék segítségét. Ő azonban minden köszönetet elhárítva így szólt hozzájuk:
– Nem, nem én, hanem erős hitetek és Isten kegyelme segített rajtatok.
Nagyanyó új cérnát fűzött a tűbe. Közben az egyik cérnagombolyag legurult a földre. Magdi azonnal felugrott és bebújt az asztal alá. Mikor újra le akart ülni a helyére, Jancsi kihúzta alóla a széket. Nem esett ugyan nagyot Magdikánk, de valamennyien jót nevettek égnek álló lábai láttán. Jancsi arcán pedig ott ragyogott a káröröm, hogy sikerült a cucliért visszaadnia a kölcsönt.
– Többet nem tetszik tudni a Mikulás apóról – kérdezte most Éva nagyapától?
– Dehogynem! Ha csendben lesztek, tovább mondom a történetet.
– Az egyik esztendőben rossz termés volt és az éhség beköszöntött Myra városába is. Az egész környéken nem lehetett búzát kapni. Az egyik nap aztán hírül hozták Miklós püspöknek, hogy gabonaszállító hajók érkeztek a kikötőbe. Miklós püspök azonnal a hajósokhoz sietett és arra kérte őket, hogy adjanak a gabonából éhező híveinek.
– Sajnos atyám, ezt nem tehetjük – válaszolták a hajósok. A gabonát Alexandriába kell szállítanunk és hiány nélkül le kell adnunk a császár raktárában.
– Megértelek titeket, de most mégis hallgassatok rám. Tegyétek azt, amit mondok és Isten nevében ígérem nektek, hogy semmivel sem lesz kevesebb hajótok rakománya! A hajósok végül teljesítették a szentéletű püspök kérését. Milyen nagy volt a meglepetésük, amikor Alexandriában a kirakodás után saját szemükkel láthatták, hogy semmi sem hiányzik a rakományból. El is mondták az ottani híveknek ezt a csodát, amit Miklós püspök kedvéért cselekedett az Isten.
– Milyen érdekes, szólalt meg Éviké! Tavaly, mikor az elsőáldozásra készültünk, a tisztelendő atya is ilyesmiről beszélt.
– Igen, igen, tette hozzá Jancsi, a csodás kenyérszaporításról.
– Mi is történt akkor?
– Az Úr Jézus úgy megszaporította az öt kenyeret és a két halat, hogy ötezer ember jóllakott vele.
– Én azt hittem nagyapó, hogy ilyet csak a jó Isten tud megcsinálni – mondotta János.
– Hát jól is gondoltad. A hajó rakományát nem Miklós püspök szaporította meg, hanem az ő kérésére a Jóisten tette ezt.
A konyhából most valami zörgés hallatszott. A gyerekek felfigyeltek. Talán a Mikulás jön. Magdi kiszaladt, de mindjárt vissza is jött. A Cila cica lökte fel az egyik fazekat. Ez csörömpölt.
Nagyapó nagyot szívott a pipájából és tovább mondta a történetet.
– Egy ázsiai nép fellázadt a rómaiak uralma ellen. A császár három legkedvesebb hadvezérét küldte a föllázadt nép leverésére. Még a nevükre is emlékszem: Nepotianus, Ursus és Apilio volt a nevük. Útközben viharba kerültek és a tenger éppen Myra városának közelében sodorta őket a partra. Midőn erről Miklós püspök tudomást szerzett, azonnal meghívta a három hadvezért asztalához. Mikor megtudta, mi járatban vannak, akkor arra kérte őket, hogy ne engedjék meg katonáiknak a rablást és erőszakoskodást. Miközben beszélgetnek, hírnök jön és jelenti a püspöknek, hogy három becsületes és ártatlan lovagot halálra ítéltek. Siessen, akkor talán még megmentheti életüket. Nosza, erre útnak indult Miklós püspök és a három hadvezér is vele ment. Az utolsó pillanatban érkeztek. A három lovag bekötött szemmel már a vesztőhelyen térdelt és a hóhér fölemelte pallosát, hogy lesújtson az ártatlanokra. Miklós azonnal a hóhérhoz lépett és kivette kezéből a pallost. Kioldozta a lovagok kötelékét és a kormányzó palotájába sietett. Ez alázatosan, mézes-mázos szavakkal köszöntötte a híres myrai püspököt. Miklós azonban kemény szavakkal támadt reá:
– Te Isten ellensége, te a törvény megszegője vagy! Hogyan mersz szembenézni velem? Kapzsiságod miatt akartad ezt a három lovagot meggyilkolni. Vagyonukra áhítoztál! Följelentelek a császárnak.
Csak akkor enyhült haragja, amikor a kormányzó megbánta bűnét és megígérte, hogy ilyesmi többé nem történik.
Nem sokkal ezután, a három hadvezér megköszönte a szíves vendéglátást és engedelmességre kényszerítette a föllázadt népet. Ígéretükhöz híven, minden fölösleges vérontást és rablást elkerültek. Mikor hazatértek, a császár nagy tisztelettel fogadta őket. Megirigyelték ezt a császár körül lebzselő hízelgők és vádat emeltek a három hadvezér ellen. A fővádló terjesztette elő a panaszt, miszerint a három hadvezér szégyenletes dolgokat híresztelt a császárról. Az uralkodó hitt a vádaknak és kihallgatás nélkül halálra ítélte hűséges embereit. A börtönben kétségbeesve készültek a halálra a vezérek. Mitévők legyenek? Hogyan bizonyítsák be ártatlanságukat? Ekkor Nepotiánusnak eszébe jutott Miklós püspök, aki az ő jelenlétükben mentette meg három ártatlan lovag életét. Ezért buzgó imádsággal ők is a szentéletű püspök segítségét kérték. Ez nem is maradt el. Még az éjszaka megjelent a püspök a császárnak és így szólt hozzá:
– Miért vetetted börtönbe három hűséges emberedet és miért ítélted halálra, holott ártatlanok? Ha fölébredsz, azonnal engedd szabadon őket! Ha ezt nem teszed, kérni fogom Istent, hogy háború pusztítsa országodat, amelyben te is életedet veszted.
– Ki vagy te, aki éjnek idején palotámba jössz és ilyen keményen beszélsz velem? – kérdezte csodálkozva és bosszankodva a császár.
– Én vagyok Miklós, Myra városának püspöke.
Még ugyanazon éjszaka megjelent Miklós püspök a császár tanácsadójának is.
– Szerencsétlen ember, mi örömöd telik abban, hogy ártatlan embereket börtönbe zárattál és halálra ítéltettél? Siess, gyorsan, amíg nem késő és mentsd meg az ártatlan hadvezérek életét! Ha ezt nem teszed, férgek lepik el testedet és házad is összeomlik.
– Ki vagy te, hogy így mersz fenyegetni engem? – kérdezte ingerülten a császár tanácsosa.
– Ha tudni kívánod, hát megmondhatom, én vagyok Miklós, Myra város püspöke.
Reggel, midőn a császár és tanácsosa találkoztak, mindketten elmondták különös álmukat. Látták, hogy nem közönséges álomról van itt szó. Ezért azonnal kihozatták a börtönből a három hadvezért és a császár elé vezették.
– Miféle varázslással értétek el, hogy én és tanácsosom ugyanazt álmodtuk az éjszaka? – kérdezte tőlük a császár.
– Nem vagyunk mi varázslók, de nem érdemelünk halálbüntetést, mert ártatlanok vagyunk.
– Ismertek-e egy Miklós nevezetű püspököt?
Ekkor a halálraítéltek egymásra néztek és magukban hálaimát mondtak Istennek és megköszönték Miklós püspök közbenjárását. Ezután elmondták azt a sok csodálatos dolgot, amit Szent Miklós püspökről hallottak és jómaguk is láttak.
A császár meghatódva hallgatta szavaikat, majd így szólt hozzájuk:
– Menjetek, szabadok vagytok! Köszönjétek meg Istennek és Miklós szolgájának szerencsés megszabadulásotokat.
Nagyapó elhallgatott. Kialudt pipáját gyújtogatta és füstkarikákat eregetett.
– Nagyapa kérem, hol lakik most a Miklós püspök bácsi? – kérdezte a még óvodás Klárika.
– Hol lakik? Azt hiszem ezt nem lesz nehéz kitalálnotok. 343-ban halt meg és jelenleg az olaszországi Bari városában nyugszanak csontjai. Lelke azonban ma is él Isten országában.
– Hát ha meghalt, akkor hogyan hoz ajándékot nekünk?
– Kislányom, a jó emberek még haláluk után is folytatni tudják jótékonykodásukat. Így tett és így tesz Miklós püspök is.
– A legenda szerint egy gazdag kereskedő is a csodatevő Miklós püspök tisztelői közé tartozott. Arcképét kiakasztotta szobájában és gyakran kérte segítségét. Mikor egyszer hosszú útra indult, így szólott Miklós püspök arcképéhez:
– Rád bízom atyám a házat, vigyázz mindenre, amíg visszajövök!
A kereskedő elutazott. Távollétében rablók törtek be lakásába és mindenét elvitték. Csak Miklós képét hagyták a falon. Mikor aztán a kereskedő visszaérkezett, szemrehányást tett a püspöknek:
– Miklós úr, hát nem rád bíztam egész házamat utazásom előtt? Miért nem védted meg a rablókkal szemben? Ezért most meg kell bűnhődnöd! Ezzel már le is vette a falról a képet és alaposan megostorozta. Ezután érdekes dolog történt. Alighogy a rablók szétosztották egymás között a zsákmányt, megjelent Miklós püspök és így szólt hozzájuk:
– Nézzetek rám és lássátok sebeimet, az ostorcsapásokat, amelyeket miattatok kaptam. Gyorsan vigyétek tehát vissza az ellopott holmikat! Ha nem teszitek, kiderül bűnötök és valamennyien akasztófára kerültök.
– A rablók csodálkozva kérdezték: ki vagy te?
– Miklós vagyok, Isten szolgája, akit miattatok vert meg a kereskedő.
A rablók ekkor megrémülve vitték vissza az ellopott holmikat és elmondták a kereskedőnek különös látomásukat. Erre a kereskedő is elmondta, hogy mit tett Miklós püspök arcképével. A csoda láttára a rablók megtértek.
Ma is ő biztatja jó példájával az embereket, hogy megajándékozzák szeretteiket. A mai Mikulások mind az ő követői, akik által tovább folytatja jótékonykodását. Amint azonban hallhattátok, Miklós püspök nemcsak a szegények és ártatlanok védelmezője volt. Erélyesen föllépett a gonoszokkal szemben. Ezért van virgács a kezében, amit a rossz gyerekek kapnak tőle.
– Pszt… figyeljetek csak –, hallgatott el nagyapó. – Jön valaki.
A gyerekek izgatottan felugráltak székeikről. Kinyílt az ajtó és prémes bundában, piros süveggel a fején, nagy kosárral a hátán belépett a Mikulás.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
– Mindörökké ámen – válaszolták megilletődve a gyerekek.
– Úgy hallottam, hogy jó gyerekek vagytok. Ezért eljöttem hozzátok is, mint Miklós püspök követe.
Ezzel már le is vette válláról a hatalmas kosarat és kirakta az asztalra ajándékait. Volt ott piros csizma, csokoládé Mikulás, cukor, dió, mogyoró. Aztán megrázta virgácsát és a gyerekek felé suhintotta. Azok ijedten a nagyapához bújtak.
– Panaszt is hallottam rátok! Magdi a múlt héten új táskáján szánkázott le a dombról! Jancsi gyakran torkoskodik és belenyal a lekvárosbödönbe. Évi igen szeret füllenteni. No, meg a tanulás se megy valami fényesen. Amint látjátok, mindezt én is tudom.
– Biztos a nagyanyó árulta el – suttogta Magdi a megszeppent Jancsinak.
Közben a Mikulás leült az asztal mellé és nagyapó borral kínálta. Magdi kíváncsian nézegette és azon törte a fejét, ki lehet az idei Mikulás? Annyi biztos, hogy nem János bácsi. Őt megismerte volna a hangjáról. Egyszerre csak a cipőjére tévedt a tekintete. Ejnye, a napokban kit is látott ilyen cipőben? Megvan! A Mikulás nem más, mint a szomszéd Takács bácsi.
Úgy látszik az idén ő vállalta ezt a szép tisztet, hogy a Mikulás ajándékait kiossza az utcában lakó gyermekek között.