|
|
|
Dr. Freund Tamás: A közösség és az emberi agy kapcsolata
|
Az
emberi agyat az evolúció nem arra találta megfelelő megoldásnak, hogy
többszázezres vagy milliós közösségekben éljen. Mintegy 50 ezer évvel
ezelőtt az ősember 100-200 fős törzsi közösségekben halászott,
vadászott, tudta kivel hányadán áll, megosztotta-e vele a szomszéd a
sikeres vadászat zsákmányát. Ebben a minimális információs környezetben
a szociális viszonyok átláthatóak voltak az emberi agy számára. Azóta
az emberi agy mérete, komplexitása, feldolgozó képessége
biológiailag minimális mértékben fejlődött, ma is a természeti népek az
ősemberhez hasonló kis méretű közösségekben élnek, a leghatékonyabb
üzemek, az egyházi közösségek is hasonló méretűek, és egy városi ember
telefonos füzetében is általában 100-200 név szerepel. Ez az a méretű
közösség, amelyen belül nyilván tudjuk tartani szociális
kapcsolatrendszerünket a közösség többi tagjával. Az emberek többsége
azonban ennél jóval nagyobb közösségekben él, aminek óriási hatása van
az egyén személyiség-fejlődésére. Hogy milyen is ez a hatás, azt egy
ismert biológiai példával, a vérszívó denevérek példájával
érzékeltetném.
Ezek a denevérek 30-40 egyedből álló kis
közösségekben élnek Dél-Amerika őserdeiben. Éjszakánként valamennyien
vadászatra indulnak, de mindig csak néhány denevér talál megfelelő
méretű emlősállatot, amelynek véréből jól tud lakni. Nappalaikat egymás
hasi tájékának vakarászásával töltik, így tájékozódnak arról, hogy
vajon melyik denevér lakott jól előző este. Az éhen maradtak táplálékot
kérnek a jóllakott egyedtől, aki képes azt felöklendezni, és ily módon
szájból szájba táplálja társait. Egy denevér elvileg akkor járna
a legjobban, ha ő mindig kapna a többiektől, amikor kér, de ha tőle
kérnek, ő senkinek nem adna. Így ő jutna a legtöbb tápanyaghoz,
energiához, és ezáltal ő lenne a legfittebb, legszaporodóképesebb. Ez
viszont ahhoz vezetne, hogy néhány generációváltás után az önző
viselkedésre hajlamosító géneket hordozó egyedek szaporodnának el
legjobban a populációban. A csupa önző denevérből álló közösség viszont
nagy valószínűséggel kipusztulna. Ez azonban mégsem így történik. A
denevérek ugyanis nem véletlenül élnek 30-40 fős közösségekben, hanem
azért, mert az agyuk pontosan olyan fejlett, hogy a kis méretű
közösségükben képesek megjegyezni, ki az, aki önző volt, és ki az, aki
nem. És akitől soha nem kaptak, annak ők sem adnak. Ez pedig egyszerűen
az önző géneket hordozó denevérek kipusztulásához vezet, s így kiszorul
a populáció génállományából az a gén-együttes, amelyiknek a működése
önző viselkedésre hajlamosít. Mi történne, ha valamilyen módon
rákényszerítenénk ezeket a denevéreket arra, hogy több tízezer,
százezer fős közösségekben éljenek? Akkor az önző egyedek rejtve
maradnának, senki nem emlékezne rá, ki volt az, aki nem adott. Ebben az
esetben az evolúció, a szelekció az önző génállomány terjedésének
kedvezne.
Tehát egy genetikailag zárt, nagy méretű közösségben,
amelyben az agy kapacitása már nem elég arra, hogy pontosan
nyilvántartsa a közösségen belüli szociális kapcsolatrendszert, a
szelekció az önző géneket (viselkedésmintázatokat) részesíti előnyben,
míg kis közösségekben, ahol az agy képes a viszonosság folyamatos
követésére, az együttműködést biztosító géneket (viselkedést)
támogatja. Ez a törvényszerűség úgy tűnik emberi társadalmakban is
működik, természetesen nem a genetikai, hanem a kulturális evolúció
szintjén, és olyan embertípus kifejlődéséhez vezet, amely kis
közösségben együttműködő, de nagyobb közösségben már önző, és
kihasználja mások altruizmusát.
Az önzetlenség mértéke tehát
fordítottan arányos a közösség méretével, ami felé megnyilvánul.
Családon belül jóval nagyobb lemondásokra képes az ember, mint például
a lakóhelye érdekében. Egy kisebb munkahelyi közösségért többre képes,
mint falujáért, városáért. De milyen gesztusokra számíthatunk egy
nemzeti közösség, vagy netán az egész emberiség érdekében? Nemrég
múlt el Húsvét, melynek áldozata éppen erre mutat példát, hiszen Jézus
a legnagyobbat, az életét áldozta, méghozzá a legnagyobb közösségért,
az egész emberiségért. No de nem kell ahhoz a halandó ember számára
elérhetetlen krisztusi példáig visszanyúlni a történelemben, hogy a
saját hazájáért önfeláldozásra is képes embert találjunk. Itt van
nekünk, magyaroknak például a 48-49-es, vagy az 56-os szabadságharc
számos vértanúja.
|
|
|
