|
|
|
Fésűs Éva: A kismókus fél diója
|
Mire
megnyúlt a sok-sok árnyék, elfáradtak a mókusok, és véget ért a játék.
Megint odajött a testvérke. Orrocskáját szelíden a füléhez dugta, úgy
súgta:
- Anyuka vár! Ideje hazamenni az odúba! Kérte is, hogy vezesse, de Peti rámordult:
- Csak siess te szaporán előre, mert utolér az este!
Ő maga hátul baktatott, zsebét kotorta, s kivette gyorsan a kis
diófalatot. Félig kivájta már a mohó, kicsi körme, amikor fentről a
bagoly belemordult a csöndbe:
- Huhúú! Siessetek, mert indulok vadászni, ha sötétségbe borul a hegyoldal!
Péter megint megállt a fél dióval, és hamar visszadugta rejtekébe,
nehogy meglássa a testvére. Amikor hazaértek, a nagy fa alatt Péter
körülnézett. A kistestvért a fára megint előreküldte, ő meg lopva leült
a fűbe, hogy most! ... no most! ... a féltett fél diócskát megeszi
végre! ... Ó, úgy belesimult a tenyerébe, oly illatos volt, húsos és
fehér! Nem adta volna oda semmiért! Jobb így, hogy még anyu sem látja,
mert ő kettévágná menten, hisz' őket mindig egyformán szereti. De akkor
mi marad neki? Ilyen picit minek felezzen?
- Így nagyszerű! Bekaplak, fél diócska!
Fogta ... ám ebben a percben, a szemközti bokorban valami rezzent!
Talán a nyest maga? Az leskel itt, ha közeleg az éjszaka! A fél diócska
nagyot koppant. Ki tudja, hová pottyant! S uccu neki! Kúszott az irigy
Mókus Péter, míg oda nem ért fel, hol nyitva várta már az odúajtó. A
bokorból meg kinézett egy szajkó, szemtelenül, lármásan és vidáman:
- Ej, éppen egy ilyen ízes, húsos, fehér kis fél dióra vágytam!
Felkapta cserfes csőre, s boldogan tűnt el vele az erdőben! Odafent
Péter nagy könnyet törölt szét a tenyerével, pedig mindenki mosolyogva
várta, kedves, otthoni arcok. Anyu se látta, apu se látta a csúf
kudarcot. És mikor bebújtak a mohaágyba a kedves kistestvérrel, az
halkan odasúgta:
- De soká jöttél, Péter! Pedig van számodra egy nagy meglepetésem!
- Ugyan mi?
- Ma a réten egy fél diót találtam. Tudtam, hogy szereted. Nézd, elhoztam neked!
A jó kis testvér így beszélt, és képzeljétek! Odaadta a szép dió másik
felét! Szerencse, hogy a szentjánosbogár lámpása már kihunyt, mert
Mókus Péter fülig elpirult, hogy lám, a másik, a kistestvér, aki alig
ér neki válláig, s akit ő becsapott, úgy szereti, hogy odaadná az egész
falatot!
Úgy szégyellte magát! Nem kért, csak egy parányi harapást, és a fejét
lehorgasztotta. Gyomrának a kevés is jólesett, kis szívét mégis egész
éjjel nyomta a fél diócska.
|
|
|
