Azt hittük, ha hegyláncok közt itthon lapulunk,
szív nagyságú országunkban nem lehet bajunk.
Ámde szállnak halálosan sugárzó porok
s szörnyű kórok okozói, mit a szél hozott.
 
Azt hittük, ha magunk köré húzunk négy falat,
kis méhsejtnyi otthonunk majd biztonságot ad.
Ám a technika okádja a világ sarát,
vicsorog a rablógyilkos az éteren át.
 
Azt hittük, ha napi létünk józan és nemes,
legalább bőrünkön belül testünk védve lesz.
De mosolygó paradicsom, illatos tejek
s ezüstfényű, friss vizek is mérget rejtenek.
 
Hová bújjunk, ki óv minket, van-e még remény?
Törékeny kis emberkéknek pislákol-e fény?
Ne keressük részecskékben, mikroszkóp alatt,
mi a vészek özönében vigaszunk maradt!
 
Van erő, mely átszeli a felhőt és falat,
széthull tőle vírus, méreg, gyilkos indulat.
Szentjeinknek szép szándéka, óhajtó szava
kivívja, hogy szétporlad sok rossz matéria.
 
Ha gyermeki bizalommal, alázattal száll,
imádságunk erősebb, mint bármely arzenál.
Sok pici hang visszhangzik, mint zengő harsona,
s harangszóként reácsendül Istenünk szava.