Aki azt hiszi, hogy az olyan ember aki egyébként buzgó, istenes életet folytat és rendkívüli kegyelmekben részesül, nem eshetik halálos bűnbe, annak még sokat kell tanulnia a lelki élet terén. Az Úristennek számos oka lehet arra, hogy az ilyennek eleressze kezét és megengedje bukását: főleg az, hogy az illető elbízta magát. Ilyenkor válik el, vajon az illető alázatos lélek-e vagy sem. Ha az, akkor sietve meggyónik és fokozott buzgalommal szolgál Istennek. Okul bukásán és a jövőben óvatosabb. De ha nem alázatos, akkor esetleg eldob magától mindent, és hanyatt-homlok rohan vesztébe. A bukás elleni egyedüli eszköz a végletekig menő óvatosság a bűnre vivő alkalmak kerülésében, a teljes és soha meg nem szűnő bizalmatlanság önmagunk iránt; gyermeki bizalom Istenben és állandó, kitartó imádság. Ezeknél az elragadtatásoknál úgy látszik, mintha a lélek nem éltetné többé a testet. Azért is annak természetes melege szembeszökő módon csökken; a test mind jobban és jobban kihűl, de mindez kimondhatatlan édességgel és élvezettel jár. Az ellenállás itt ki van zárva. Az egyesülés alkalmával még a saját földünkön vagyunk, s bár megerőltetésbe kerül, az ember majdnem mindig megakadályoz hatja. Itt legtöbbször minden hiábavaló; sőt olykor, amidőn az ember legkevésbé van rá elkészülve, s mielőtt bármit is tehetne, rendkívül heves és erős rohamban jön rá, s egyszerre csak azt érzi és látja, hogy ez a nagy felhő, vagy ez a hatalmas sasmadár fölkapja és viszi a szárnyain.
Ismétlem, az ember tudja és érzi, hogy viszik, csak azt nem tudja: hová! Mert bár a dolog élvezetes, kezdetben a mi gyarló természetünkben félelmet okoz. Itt határozott és bátor lélekre van szükség, - sokkal inkább, mint az előbb említett dolgoknál - s el kell szánva lenni mindenre: jöjjön, aminek jönnie kell. Az ember bízza magát Isten kezére, s menjen jó kedvvel oda, ahová viszik. Mert hiszen viszik, akár akarja, akár nem; még pedig ellenállhatatlan erővel. Én magam sokszor szeretnék ellenállni, s megfeszítem minden erőmet, különösen olyankor, ha mások jelenlétében jön rám; de sokszor olyankor is, ha egyedül vagyok ugyan, de attól félek, hogy a dolog nem Istentől való. Néha sikerült annyira-amennyire, de utána egészen össze voltam törve. Úgy ki voltam merülve, mintha valami hatalmas óriás ellen küzdöttem volna. Máskor ellenben semmit sem tudtam elérni, s elragadta a lelkemet, s rendesen még a fejemet is fölrántotta, anélkül, hogy vissza tudtam volna tartani; néha pedig az egész testemet is, úgyhogy fölemelkedett a földről. Ez utóbbi dolog ritkán történt. Egyszer ugyanis éppen mindnyájan együtt voltunk a kóruson s a szentáldozáshoz járultunk, térden állva, s ekkor esett meg velem. Nekem nagyon fájt, mert mégis csak rendkívüli dolognak látszott s nagy föltünést keltett. Ez mostanában történt, amióta perjelnő vagyok, s így megtiltottam a nővéreknek, hogy szóljanak róla. Egy más alkalommal pedig, amint észrevettem, hogy az Úr ilyesmit akar velem tenni, lefeküdtem a földre, s a nővérek is odasiettek, hogy lefogjanak, s mégis észrevehető volt ez a fölemelkedés. Hozzá ez éppen a védőszentünk ünnepén történt, a szentbeszéd alatt, számos előkelő úrinő jelenlétében. Esedezve kértem az Urat, ne adjon nekem több olyan kegyelmet, amely külsőleg is meglátszik. Én ugyanis már egészen belefáradtam abba a folytonos aggódásba. Már pedig ezt a kegyelmet Ő Szent Felsége nem küldhette rám a nélkül, hogy mások észre ne vegyék. Végre volt olyan kegyes meghallgatni engem, úgyhogy azóta nem volt többé elragadtatásom. Igaz, hogy ennek még nem múlt sok ideje.